Vonatkerti Napló - Wölfl Feri bácsi visszaemlékezése a kezdetektől "Szerkesztettem százharminchetet" című cikkében

Wölfl Ferenc földrajz, rajz, tanító szakos, ma már nyugdíjas tanár úr, így emlékszik vissza a kezdetekre: (Vonatkerti Napló 2004. szeptember)
 

Szerkesztettem százharminchetet

Alig léptünk a tinédzser korba, amikor máris szervezkedni kezdtünk. Volt egy hivatalos iskolai szervezet is, ahová akkoriban (1952) mindenkinek kötelessége volt belépni. Ennek a szervezetnek volt újságja is, amit mindenkinek kötelessége volt megvenni. A magunk választotta szervezkedés önkéntes, újságja, pedig saját kezűleg írt volt. Saját kezűleg a szó szoros értelmében; kockás füzetlapra, és minden második, esetleg harmadik napon jelent meg. Ára 20 fillér, a teljes bevételt pedig az nyerte, aki a rejtvényeket pontosan megfejtette. Volt a lapban vers, élménybeszámoló, folytatásos regény, filmkritika, tanárkritika, sport, vicc stb. Az egész szervezkedés tulajdonképpen ennek az újságnak a kiadására, megírására történt. Kár, hogy mindössze 3-4 szám jelent meg. Egy pajtásommal szerkesztettem az újságot. Egész délutánunk ráment, amíg indigóval 6-8 példányt lemásoltunk. Másnap reggel már veréssel fenyegettek bennünket osztálytársaink, hogy írjuk meg a következő számot is. Nem győztük. Azt hiszem, ezért szűnt meg olyan hamar.

 

Második találkozásom a diákújságírással már felnőttként ért. Gyermekeim hozták haza iskolájuk lapját: a Bélást és a Vonatkerti Naplót. Micsoda lehetőségek! Rendes papírra, több száz példányban, rendes nyomdában kinyomtatva. A Vonatkerti Napló harmadik számát már én szerkeszthettem, a további 137 számmal. Most, a 141. számnak már csak egyik írója vagyok. Az elmúlt tanév végén átadtam a helyem a friss, fiatal, új szerkesztőbizottságnak.

 

Sok kellemes élményem fűződik ehhez a tizenhárom évhez. Ami miatt kitartottam ilyen hosszú ideig e munka mellett: Wölfl Ferencnaponta kerültek olyan írások a kezembe, amik izgalmassá, változatossá tették. Alig találkoztam egyforma szövegekkel. Mint ahogy nincs két egyforma ember, úgy az írások is különböznek, mindenki másként látja ugyanazt a dolgot. Volt, aki színesen, részletesen, jelzőkkel dúsítva adta elő a történetét, más pedig tömören, tőmondatokban. A másik ok: a gyerekek írásai nekem mindig vonzóbbak, mint a felnőtteké. Ezért igyekeztem az újságot úgy szerkeszteni, hogy ők kapjanak több szót.

 

Wölfl Ferenc akvarellje

Minden lapszám erőfeszítést igénylő munkával jött létre. Mondhatnám, kínlódva. Leginkább az idővel kellett küzdeni. A szerzőktől nem elég kérni, követelni kell a cikkek időben való leírását. Ha volt gyengesége szerkesztői tevékenységemnek, ebben volt a legnagyobb. Sokszor és sokat késett az újság megjelenése a fenti ok miatt. Minden cikket többször kellett elolvasnom, gyakran fáradtan, késő éjszaka. Először átfutom, amikor az írójától megkapom, majd olvasom, amikor értelmezem, esetleg javítom, lektorálom. Újraolvasom, amikor számítógépbe került, amikor mérlegelem az anyagot, és megszerkesztem az oldalakat, végül egybefüggően, amikor összeállt a 8 oldal. Elolvasom betűről betűre a nyomdai „kefelenyomatot”, ez a korrektúra, aztán a kinyomtatott lapot is. Legszívesebben mégis akkor olvasom újra a Vonatkerti Naplót, amikor már néhány hónap, év után véletlenül a kezembe kerül egy-egy régi szám. Nekem akkor „újság”. Persze, megéri a kínlódást, mert az iskolaújságunk jó. És a 140 szám között vannak egészen kiválóak.

 

Kudarcok? Vannak azok is. Elképzelhető, milyen érzés tölti el az embert, amikor a fent vázolt kínlódással napokon keresztül dolgozik, s az első olvasó, akivel találkozik, rámutat egy címsorban lévő hibára, vagy számon kéri, miért maradt ki egy szakasz a cikkből.

Hamar elfelejtődnek a kudarcok. Bennem igazán csak azok a mondatok maradnak meg, amik az iskolaújság fontosságát emelik ki, amikor a gyerekek megkérdezik, mikor jön már az újság. Nagyszerű a gyakorlósoknak, mégha természetesnek is tűnik, hogy olyan dolgok veszik őket körül, mint a Vonatkerti Napló. Kívánom, még sokáig örülhessenek saját újságuknak!

Wölfl Ferenc